Mi jellemez egy Ming kori falut? Az egyik legjellemzőbb, hogy tök régi, hiszen kb. 350-650 éves is lehet. A másik, hogy csak étterem és egyéb vendéglátóipari egység található benne.
Ehhez a kiránduláshoz nem nagyon tudok mesélni, mert hát megnéztük, rácsodálkozunk, tetszett, megmásztunk 5-700 ezer lépcsőt, megkajáltunk, eljöttünk.
Emlékeimben a miyuni víztározó gyönyörű hely. A mesterségesen duzzasztott tavat minimum magas dombok veszik körül, de kicsi hegyek is. Tiszta a levegő, és a dombok között tök jó pisztrángozós helyek vannak.
Nos, a valóság nyomokban hasonlít erre. Persze továbbra is meggyőződésem, hogy nem keverem a helyet semmivel, főleg nem a huairou-i víztározóval, csak nem pont arra a részére lyukadtunk ki, ahol én jártam 13-14 évvel ezelőtt. Mutatok egy példát:
Mivel az idő is elég párás volt, ezért most erősen utómunka izű képeket kaptok, hogy legalább valami közük legyen a valósághoz. Viszont mivel alapvetően csalódásként éltem meg az ebédig tartó időszakot, így nem sok képet csináltam, és azokból is csak a jobbakat mutatom meg.
A magányos horgász:
Találtunk egy gátat, amire fel is lehetett menni. Ezt nem volt egyszerű feladat megtalálni. Gyakorlatilag az összes érdekesnek ígérkező helyhez vezető út le volt zárva mindenféle kerítésekkel meg kapukkal.
Na és akkor bal oldalon a víz:
Jobb oldalon a víz hiánya:
Ennyit a környékről. Illetve még egy apróság: Bátyám, húzza már be azt a kaszát!
A hely, ahol megálltunk a kocsival egy elég aprócska vendéglátóipari egységet foglalt magába. Legalábbis úgy tűnt, hogy nincs ott semmi érdekes. Mikor visszaértünk a sétából már spontán karaoke klub alakult ki egy hordozható CD lejátszó, hangfal és mikrofon felhasználásával.
Az ebéd viszont nagyon finom volt. Abszolút érvényes rá kollégám megjegyzése, miszerint vidéken jól főznek. Valóban. Persze aranyszabály, hogy a konyhába soha ne nézz be! És ha kint van?
Visszaúton megálltunk egy kis faluban, hogy mégis milyen az. Nos, nagyon modern. Egészségesen élnek, sokat mozognak, magas szinten űzik a hidroponikus növénytermesztés művészetét. Van felnőtt játszóterük, és növénytermesztő kádjuk.
Eheti kirándulásunk célpontjául a Botanikus kertet választottuk, ahol április vége lévén jó eséllyel virágzik már egy csomó növény. Én sok évvel ezelőtt jártam már itt egyszer, akkor pont egy olyan évszakban, amikor a legtöbb látnivalót az üvegház kínálta, mert azon kívül alig volt valami színes.
Ez alkalommal sokkal jobb volt a helyzet.
Mivel hétvégén mentünk, felkészültünk rá, hogy nem csak a mi kis csapatunk ér rá kirándulni. A bejárathoz közelítve minden várakozásunkat felülmúlta a látvány. Több iskola is aznapra szervezhette az összes osztálya összes kirándulását, mert eszméletlen mennyiségű kék és rózsaszín egyenruhás gyerek próbált bejutni a parkba. Na és persze a szokásos hétvégi tömeg is.
Maga a hely szerencsére igen méretes, több tószerű képződmény is van benne. Íme az egyikről egy panoráma:
Ahogy befelé haladtunk, találtunk egy ilyet:
Biztosan nagyon érdekes eredete van, de arról a tábláról nem derült ki semmi. Volt ugyanakkor olyasmi is, aminek az eredete nem is kétséges: így nő. VATTACUKORFA!
Voltak persze olyan fák is, és nem csak itt a botanikus kertben, hanem parkokban is találkoztam már velük, amelyekről kis nejlonzacskóban lóg az összegyűjtött szemét. Azt nem tudom, hogy miért akkora nehézség a kukába dobni, de legalább nem szanaszét van a földön.
Találkoztunk egy lánnyal, aki igen gondtalanul éli életét. Gyakorlatilag egész nap a növényeket bámulja, és sosem unja meg.
Itt az ideje az újabb panorámaképnek. Ez egy másik tócsa.
Ugyan nagy tömeg volt, de meglepően szépen eloszlottak az emberek. Sokan pihentek a fák árnyékában parkszerte. Voltak, akik csoportosan, voltak, akik inkább a többiektől távol.
Az üvegház egy kicsit UFÓ-ra hasonlít. Később majd lesz még képen távolabbról, akkor jobban látszik. Ez itt a bejárata:
Odabent aztán... Eleve az egész két részre oszlik. Van egy trópusi fele meg egy sivatagi. A bejáratnál az esőerdőbe jut az ember fia. Van itt minden. Színes virágok, pára, meleg, emberek.
A fenti képen egészen jól látszik a pára, de nem számoltam meg, hány százalékos relatíve. Viszont mivel odakint még csak április van, felhívtam társaim figyelmét, akik csak tavaly szeptembertől vannak Pekingben, hogy május végén már ez várható, és júliusban pedig végképp csak kopoltyúval lehet kinyerni az oxigént a légkörből, ha egyáltalán a szmogtól sikerül.
Akik egy hétnél hosszabb időt töltöttek Kínában turistacsoporton kívül, már nem tudnak olyan őszinte döbbenettel rácsodálkozni egy műfára egy botanikus kertben. A többiek igen.
És akkor egy ajtón az esőerdő párás hőségéből átléphetsz a sivatag száraz hőségébe.
Azért persze az idilli kép túl tökéletes lenne, ha nem létezni a valóság, de szerencsére létezik.
A növények mindenesetre jól élnek. Virágoznak és sokasodnak a kaktuszok.
Ezek itt lentebb például olyan veszélyesek, hogy be is zárják őket.
A sivatagos részből kijutni csak úgy lehet, ha visszamegyünk az esőerdősbe, ahol még extra kalandok várnak. Van például egy kidőlt fa.
De ez nem akármilyen kidőlt fa, hanem egy gondosan elhelyezett műkidőlt műfa. Felmerülhet megint a kérdés, hogy minek az egy botanikus kertbe. Nos, a válasz igen egyszerű:
Hát mi mással tudnád eltakarni az agyagkatonákat?
Már csak egy két és fél méter hosszú függőhíd van hátra, mielőtt kijutnánk egy barlangból a vízesésen keresztül...
...valószínűleg a Jurassic Parkba.
Hát ennyit az üvegházról dióhéjban. Folytattuk tovább utunkat a park többi része felé, ahol fák és virágok vártak ránk hihetetlen mennyiségben. Rögtön egy ősöreg, lyukacsos fa jött szembe, ha nem is az egész.
Az első két írásjegy a fa és a kő, ami nem véletlen. Egy megkövesedett fáról van szó.
Utunk a fekvő buddha templomához vezetett.
Odabent minden kötelező elem megtalálható. Ez itt például a harangtorony, amiben nincs harang:
Van egy tök ugyanilyen kinézetű dobtorony is a másik oldalon, mert ezek párban járnak. Ami fölé megtévesztően hajolnak a nem rosszul lévő emberek, az az aranyhalas medence lazuló teknősökkel:
Vannak füstölőtartók, amelyeken még látszik az eredeti színük:
Hát ezért.
Vannak, akik nem csak turistalátványosságként kezelik a helyet, hanem rendeltetésszerűen használják.
A fekvő buddhát tilos volt fotózni, úgyhogy inkább a tőle balra lévő, igen figyelemreméltó arcszőrzetet felvonultató figurát örökítettem meg, mivel oda nem volt kitéve a tábla, hogy ne fotózzuk.
Igen, ki volt téve. Viszont ezt már csak itthon vettem észre. :D
A bejárat mellett egy lány kisebb csoportosulás közepette éppen vizet próbált táncoltatni. A képen a siker pillanata látható, ami valóban csak egy pillanat volt, mert annyira megörült, hogy rögtön abbahagyta.
Azt a két fogantyút kell dörzsölni addig, amíg rezegni nem kezd a víz.
Végül megtaláltuk a hiányzó harangot is.
Miután minden meglett, visszasétáltunk a parkba, hogy felfedezzük a maradék részeket is.
A fenti képen egy napvilágóra, a lentin pedig a sok színes virág a főszereplő, de mellékszerepben feltűnik az üvegház is.
Miközben ezt fotóztam különböző szögekből, figyelmes lettem egy hangosbeszélőn hirdető lány szövegére. Azért is ragadta meg a figyelmemet, mert értettem, amit mond. Először ez lepett meg, mert általában torzít annyit, hogy az ilyeneket nehezen értsem. Aztán meg, hogy azt modogatta szakadatlanul: hamburger, kóla, sültkrumpli. Nézek körül...
Ezek után több trauma már nem ért kifelé menet. Bár azok a tulipánok...
Menet közben benéztünk a rózsák kertjébe is, de ott csak bonsai fák nőttek, rózsa sehol.
Végezetül álljon itt pár kép, amiken az elmaradhatatlant örökítettem meg. Bazár, kaja, színes dolgok.
Shangfangshan Nemzeti Park
Nagy elhatározással indultunk neki a Shangfangshan Nemzeti Park megtekintésének, hiszen ki ne szeretne egy erdős nemzeti parkban lófrálni egy csomó vízesés között? Felpakoltunk hát, és nekiindultunk a kb. 2-2,5 órás útnak.
Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy nem érkeztünk meg. Szerencsére kolléganőm nagyon jól beszél kínaiul, úgyhogy viszonylag hamar kiderült, hogy nem ott vagyunk, ahová indultunk, hanem a hegy másik oldalán, de erre nem lehet tovább menni, mert útfelújítás van. Vissza kell menni egy bizonyos elágazáshoz, ahol balra kellett volna fordulnunk. Rendben.
Visszaérve az elágazáshoz egyből rájöttünk, hogy miért fordultunk jobbra. Útfelújítás miatt a jobb oldali ág le van zárva. :) Az egyik munkásember mondta, hogy nem gáz, mert ha még kb. 200 métert visszamegyünk, akkor onnan is megy egy úgy, ami nem olyan szép, mint amilyen az lesz, amin éppen most dolgozik, viszont nincs lezárva, és ugyanoda visz. Király! Akkor induljunk!
Ahogy mentünk, láttunk szép hegyeket és egy csomó kiszáradt medret. Erősen aggódtunk, hogy nem lesz egy fia vízesés sem, de megnyugtattam a kocsiban ülőket, hogy legfeljebb majd felküldünk egy shifut egy slaggal, hogy csináljon nekünk vízesést, szóval nem kell aggódni.
Végre megérkeztünk. Tényleg.
A parkolóban egy sajátos életkép fogadott:
De biztos, hogy jó helyen jártunk, mert a kapu fölé ki volt írva, hogy...
Ezen felbuzdulva be is mentünk. Találtunk a helyről térképet. Ez amúgy jellemzően mindenhol ki van rakva, hogy a turista rögtön tudjon terveket szőni. Mi is ezt tettük, megterveztük, hogy miket fogunk megnézni, és azokat milyen sorrendben. Még egy csomó gyaloglástól is megkímélhetjük magunkat, ha a felvonóval megyünk föl a hegyre. Hát akkor legyen!
A jegyiroda felé menet megállított minket egy bácsi, és mondta, hogy mi nem akarunk bemenni. Kérdeztük, hogy miért nem? Mert be van zárva. Remek! És mikor nyit? Ja, majd jövőre.
Hát így nem néztük meg a vízeséseket.
Pekingi Ősember
Kis tanakodás után úgy döntöttünk, hogy ha már úgyis itt vagyunk a közelben, akkor nézzük meg a pekingi ősembert, mert az jó. Én jártam már ott egyszer, de az nyolc évvel ezelőtt volt, azóta biztos vannak már bevásárlóközpontok is ott meg minden...
De nem. A bejárat eléggé olyan volt, mint emlékeimben. Aztán elsétáltunk a múzeumig.
A múzeumot szépen felfejlesztették. Nem nagyon csináltam képeket, mert jobbára elég sötét volt, de van azért pár.
Raktak be egy csomó bazinagy interaktív érintőképernyőt, amiken azon túl, hogy tájékozódhat az ember, a gyerekeknek is vannak játékok. Az egyik helyen régészest lehetett játszani, és ki kellett ásni a csontvázat. Ezt élvezték a gyerekek. Aztán volt egy másik, ahol az ember a fejére rakott egy pántot, és a képernyőn egy állat fejét kapta.
Én vagyok az őshód, kolléganőm gyermekei a másik két ősjószág.
A múzeum nem csak szórakoztató, hanem alapos is. Mindenfélét kiállítottak. Még azoknak a ládáknak a rekonstrukcióját is, amelyekben elszállítottak az ásatás helyszínéről a pekingi ősembert. De volt itt még más is:
Elvileg mamutfog kövület. Szerintem viszont az egyik régésztechnikus, aki fejjel esett a gipszes kádba, és csak a csizmája látszik ki az anyagból. Kínában semmi sem vész ugye kárba, úgy döntöttek, kihozzák az esetből a amit lehet: kiállítják.
A múzeum mellett végig lehet járni az ásatási helyszíneket is, ahol tájékoztató táblák mesélik el, hogy mikor mit találtak. De persze vannak 3D-s illusztrációk is, mint például ez:
Mi visszafelé látogattuk meg ezeket a helyeket, így utolsónak tekinthettük meg az 1-es számú helyszínt, ahol magát a pekingi ősembert megtalálták.
Arra mondjuk nem számítottam, hogy lift is lesz, de kiderült, hogy az nem nekünk van. Viszont arrafelé tartva észrevettem egy ősemberpárt az egyik barlangban. Többen is fotózták őket, de úgy tűnt, ez egyáltalán nem zavarja őket. Gondolom, volt idejük hozzászokni.
A lépcsőn lecsorogva újabb látványosságon akadt meg a szemem. Egy földművelő! Vagy takarító.
De kiderült, hogy kolléganőm kisfia az. A következő képet meg csak úgy csináltam.
A kijáratnál (ami amúgy a bejárat is volt, csak akkor nem vettük észre) észrevettük, hogy baromi nagy munkában vannak a kínaiak: műbarlangot építenek. Nem nagyon tudom azóta sem feldolgozni, hogy minek? Van ott egy csomó természetes. Egyelőre azzal magyarázom, hogy genetikailag bennük van a másolási kényszer.
Kaja
A kirándulást egy késői ebéddel akartuk megkoronázni. Találtunk is egy éttermet, ahol kedvesen integettek az ablakból. Visszaintegettünk, bementünk, szembejött a tábla, hogy 14 óráig és 16 órától adnak enni. 14:17 volt. Ekkor rájöttünk, hogy azért integettek, hogy menjünk innen a fenébe, mert zárva vannak. :) Szerencsére rendes embereké az étterem, kaptunk enni. Mivel 9-en voltunk, rendeltünk is egy csomó kaját. Fogyott rendesen. :)
Kifelé menet gyanítottam, hogy épp időben fejeztük be, mert már bontják a helyet...
Eljött az április és vele a majdnem-jó-idő. Ahhoz persze elég jó, hogy az ember kirándulni menjen. Egyik kolléganőm szervezte a csapatot, ami szerinte is azért vicces, mert januárban darabokra törte az egyik lábát, és bár már eltelt majdnem három hónap, azért még sántít. De hát nincs is jobb ilyenkor, mint egy jó hosszú gyaloglás. Felkerekedtünk.
Az odaút nem volt annyira izgalmas, mint amennyire hosszú. Nagyjából elsőre sikerült is megtalálni a helyet. Igaz ugyan, hogy én az előző külszolgálatomon már jártam a Ming Síroknál, de egyrészt régen volt, másrészt meg mivel nem vezetek autót, sosem figyelem az utat. Mivel senki nem is kért meg, hogy navigáljak, ez végső soron nem is érdekes. :)
Első állomásunk a halottak útja volt, amin végigsétáltunk. A neve ellenére eléggé népszerű az élők körében. Nem mi voltunk ott egyedül.
Lent: kis csapatunk ballag az út közepe felé.
Középen aztán egy kapu, amihez hasonlót már rengeteget láttam, és biztos vagyok benne, hogy még legalább ugyanannyit fogok is látni.
Kicsit közelebbről lehet látni a bent megbúvó, oszlopot tartó sárkány-teknőst. Ez mindössze 50 tonna körül van.
Az út második szakaszát 18 pár mitikus állatfigura szegélyezi. Elvileg mindegyiket egyetlen kőtömbből faragták ki. Mármint összesen 36 kőtömbből. Íme öt kép. Persze azt nehezen tudom megmagyarázni, hogy az ötödik az miért is mitikus állatfigura. Az oroszlán-kutya meg a kedvencem, azért szerepel kétszer. :)
Az elefántról van még egy képem, amin leginkább valami ufónak néz ki. Nem, nem azért mert ferde a szeme.
Az út végén a Sárkány és Főnix Kapuhoz érkeztünk.
Persze egyetlen turistalátványosság sem lehet meg mindenféle igen magas minőségű ajándéktárgyakat áruló bódék nélkül. Nincs is jobb, mint a Ming Síroknál venni egy „Megmásztam a Nagy Falat” feliratú pólót. De legalább a napernyők jópofák.
Ez volt az a pont, ahol hirtelen mindenki számára világos lett, hogy maguk a sírok innen még egy laza 7 km-re vannak. Természetesen mindenki friss és fitt volt, de tekintettel voltunk sántító kolléganőnkre és úgy döntöttünk, hogy akkor vissza kell menni a kocsikért. No de minek menjen mindenki? Menjenek csak azok, akik vezetik. Addig majd a többiek lepihennek. Így aztán a slusszkulcsosok visszaindultak, köztük a sánta kolléganő. :) Jó fejek voltunk, engedélyeztük nekik, hogy busszal menjenek. Mi pedig kényelmesen elhelyezkedtünk a szemközti buszmegállóban és vártunk.
És vártunk.
Aztán még vártunk.
Végül megérkeztek, de kiderült, hogy egy kocsit vesztettünk, mert egyiküknek sikerült a csomagtartóba zárni a kulcsot. :) Még jó, hogy végül úgy döntöttem, nem hagyom bent a hátizsákomat. Persze ilyen apróságon nem akadtunk fenn, összébb húztuk magunkat, és folytattuk a kirándulást.
Úgy döntöttünk, hogy két sírt fogunk megnézni a 13-ból. Mikor az elsőhöz (Dingling) odaértünk, rájöttem, hogy ez az a hely, ahol annak idején már jártam, és nem nagyon volt lent semmi érdekes. Bevallom, nem jutott eszembe, hogy majd valaki reklamálni fog a hiányzó képekért, úgyhogy nem mentem le, hanem megvártam a többieket. Addig is körbesétáltam a környéken, ami ilyen:
Természetesen itt is lehet találni árusokat. Ezek ilyen rendszeridegen kereskedők lehettek, mert a rácson túlról árulták a portékát.
Van sírhelyhez vezető út is a közepén oszlopot tartó sárkány-teknőssel. Ha autóval érkezik az ember, akkor persze ezt kihagyja, mert a parkolóból nem erre kell menni, a jegyirodák a teknős magasságában vannak.
A teknősös emelvény tövében pihenő néni meglehetősen színes egyéniségnek tűnt. Legalábbis a környezetéhez képest. :)
Miután a többiek kijöttek, átautóztunk a másik sírhoz (Changling), amelyiknél még nem jártam korábban. Az árusoknál kapható képeslapok alapján szép helynek ígérkezett.
A hátsó épületet múzeumnak rendezték be, ahol kiállították Zhu Di császár relikviáit. A terem érdekessége még a 16 db hatalmas, kámforfából készült oszlop. Zhu Di volt, aki Pekingbe költöztette a fővárost, és elkezdte építeni a Tiltott Várost.
Kívülről is elég jól néz ki.
És a kilátás a tetejéről:
No meg az aljáról:
Végül is nagyon kellemes napot töltöttünk el még a veszteségekkel együtt is. A végére hagytam két érdekességet, amik nem kapcsolódnak szervesen a sírokhoz, legfeljebb annyiban, hogy mellettük fotóztam le.
Az első az egyik kedvenc témám, az angol szövegek Kínában.
A második egy olyan ember kocsija, aki büszkén kínai és érdekes helyeken járhatott. :)
Tegnap este még se hłre se hamva nem volt a havazásnak. Én már március 1-jén felvettem a vékony kabátot, mondván, már tavasz van. Erre tessék... :) Viszont szokatlan módon olyan hó esett, ami tapad, és ezért tök jól megmaradt a fákon, hogy reggel a munkába indulók nyakába fújhassa a szél, amikor már sehol egy hófelhő. :)
A lenti képen a fa virágzott már egy pár napja.
Sajnos délutánra már minden úgy nézett ki, mintha egyáltalán nem havazott volna.
Kolléganőm férje mesélte, hogy tegnap este 3 és fél éves kisfiuk és közte az alábbi párbeszéd zajlott le:
– Apa, mikor megyünk hógolyózni?
– Kisfiam, tavasz van!
Sajnos ma reggel nem láttam, hogy néz az apjára a gyerek. :)
Utolsó kommentek