Megint 4 év

Tegnap óta már nem vagyok titkárnő, így jut időm megint blogra meg ilyenekre. Sok dolog volt, sűrűn el is fáradtam estére, és nem irigylem azt, akit helyettesítettem. :)

Egyszer elmentünk az őremberekkel kajálni, úgyhogy lesz megint kajafotó, de azt majd este intézem. Habár ma este is kajálás lesz, úgyhogy biztos ott is fotózok párat. ;)

Wendiiihez hasonlóan én is venni akarok valami fényképezőgépet, amivel normális képeket lehet csinálni, mert bár a Samsung Galaxy SII nagyon szép képeket is tud csinálni, azt elég lassan teszi, úgyhogy sok olyan dologról lemaradtok, amit amúgy posztolhatnék, de már a kezem sem mozdítom a zsebem felé, mert mire elkészülne a kép, már mindegy. Nem baj, ezeket megtartom magamnak, és így különlegesnek érezhetem magam. :D

Hosszas lelki tréning után végül is le- és kisikáltam az összes konyhai és ahhoz szervesen kapcsolódó szekrényt, fiókot, ilyeneket. Tudom, elég sokára sikerült idáig eljutni, de most már legalább elpakoltam a cuccokat az asztalról.

Igen, tudom, tegyek már ki képeket a lakásról! Hát nem ma, mert ugye meló után vacsora, aztán mire hazaérek már sötét lesz, de majd egy másik napon biztosan. Egyszercsak hirtelen.

Addig is várom a megfejtéseket arra a kérdésre, hogy mit keresnek ilyen könyvek itt a könyvtárunkban?

A PHP könyvet szerencsére a színvakok is forgathatják.

Nos, az elmúlt egy hétben történt ugyan egy s más, de azért olyan veszett nagy horderejű dolgok nem.

Hétfőn és kedden rákészültem, hogy visszaadom a pénzügyes melót a jogos tulajdonosának, és akkor nem kell már végre ezzel foglalkoznom. Ebből hétfőn csak nem tudtam elintézni, amit kellett, mert még vártunk egy-két papírt, amik nélkül nem lehetett tudni, hogy a sok pénz, ami beesett, pontosan hogyan oszlik meg. Anélkül meg ugye nem lehet rendesen vezetni a könyvet. Keddre megjöttek, úgyhogy sikerül éjjel fél egyik bent maradnom, de legalább minden készen volt, és rendben.

Szerdán átadtam a melót, aztán csütörtökön és pénteken élveztem, hogy már csak a saját munkám van. Egészen máig, mert már csütörtökön ráeszméltem (mert mondták), hogy bizony a következő két hétben én leszek a titkárnő. Király! :D Úgyhogy most a titkárságon húzom az igát, ami kb. rohadt sok munkát jelent a sajátommal együtt, mert nagyon egyszerre nem is lehet csinálni. Na mindegy, egyszer vége lesz ennek is. :)

Jó, tudom, hogy egy hét kihagyás után többre számítottatok, de most ennyi van. Majd biztos lesz több is. Főleg, ha a következő két hétben eléggé magamnál leszek még munka után, hogy észrevegyek említésre méltó dolgokat. Olyat, mint például egy polcnyi Kotányi...

Előre szólok, hogy baromi hosszú lesz és annyira azért sem nem izgalmas, sem nem érdekes. ;)

A történet azzal kezdődik ugye, hogy beköltöztem kb. egy hónappal ezelőtt. Akkor nagyon megörültem, mert találtam itt a lakásban egy ADSL modemet.

Ebben a pillanatban két dolog hiányzott az interneteléréshez: hálózati kábel, amivel összeköthetem a gépet a modemmel, és név/jelszó, amivel használni tudom.

Három napig mindig itthon jöttem rá, hogy már megint nem hoztam haza egyetlen kábelt sem. Persze akkor sem tudtam volna használni a név/jelszó páros nélkül, de valahogy ez akkor elkerülte a figyelmemet. De később, amikor beszéltünk a tulajjal, és kérdeztem, hogy egyáltalán van-e a lakásban internetelőfizetés, mert nem találom a hozzáférést. Mondta, hogy nincs. Innentől már nem volt sürgős a kábel kérdése.

Ebben a pillanatban két dolog hiányzott az interneteléréshez: internet-előfizetés és hálózati kábel.

Szerveztünk egy találkozót a tulajjal, mert egy új előfizetéshez szükség van az ő eredeti ID kártyájára (személyi igazolvány). El is jött, szépen felkerekedtünk hármasban vele és Dórival (aki kínai lány, de tud magyarul, ezért is van magyar neve), és elmentünk a China Unicom valami közeli üzletébe, ami annyira közel volt, hogy vagy egy óráig kerestük. De meglett és igazából is közel van a lakáshoz. Azért mentünk oda, mert Dóri már korábban kiderítette, hogy nekik van 10 Mbites csomagjuk, és állítólag itt ez a leggyorsabb, amit a nép megvehet. Dóri elmondta, hogy mit szeretnénk, ők megkérdezték a címet, aztán mondták, hogy mivel a környéken sincs kábelük, nem hogy a házban, így ebbe a lakásba nem tudnak szolgáltatni. Király!

Ekkor a tulaj kezdett el telefonálgatni még ott, és szerzett három ajánlatot a China Telecomtól. Ebből kettő mobilinternetes volt, úgyhogy azt hagytam is a fenébe, de a harmadik rendes vezetékes net, igaz csak 4 Mbites, de a China Telecomnak nincs gyorsabb. Ami viszont van nekik, az kábel a házban. Zsír, akkor legyen az!

Elköszöntünk a tulajtól, s Dóri menet közben telefonált a China Telecomnak, hogy akkor mi legyen. Ők mondták, hogy mondjuk meg a címet pontosan, és akkor küldenek egy embert, aki majd beköti. Mondja nekik a címet, és rögtön sejtettem, hogy értik a dolgukat, mert rákérdeztek, hogy A1-es vagy A2-es épület? Nekem meg fogalmam sem volt. De mondom Dórinak, itt a lakás 3 percnyire gyalog, menjünk, aztán kérdezzük meg a kapus fiút, elvégre ő őrzi, csak tudja, milyen számú épület.

Azt már csak érdekesség képpen jegyzem meg, hogy az egész lakópark két épületből áll, A1-esből és A2-esből. Hogy minek az A, ha csak az van, nem tudom...

Odaértünk a házhoz, Dóri már beszélt is a kapusfiúval, jó hosszan, én meg unatkoztam, és elkezdtem nézelődni. Mit látok? A ház falán bazi nagy betűkkel ki van írva, hogy A1. Na persze elég magasan van, én meg nem szoktam hátrahajtott fejjel közlekedni. Mindegy, megvolt az infó. Dóri megint telefonálgatni kezdett. Hosszas tárgyalás után kiderült, hogy mégsem jönnek csak úgy ki, hanem be kell menni a központjukba személyesen. Fasza! Akkor ezt hagyjuk is mára, és menjünk vissza dolgozni!

Egyik kollégám mondta pár nappal később, hogy náluk a lakóparkban tök egyszerű volt a dolog, mert a szolgáltatónak (China Unicom) van egy kirendeltsége a parkban, úgyhogy ott mindjárt el is lehetett intézni a dolgot. Szerinte kérdezzem meg az itteni menedzsmentet, hogy nincs-e nálunk is valami ilyen. Jó. Na hát innentől hol elfelejtettem, hol meg olyan későn értem haza, hogy már nem lehetett semmit intézni, és ez volt a sűrűbb eset.

Mindegy, lassan megszoktam, hogy itthon nincs net, és már odáig fajult a dolog, hogy hasznos dolgokat kezdtem csinálni a lakásban, mint pl. az ablakmosás, egyéb takarítás. Nekiálltam kipucolni a konyhát... Hadd ne mondjam tovább! :D

Pénteken reggel kihúztam az ágy melletti éjjeliszekrény fiókját, amit eddig még sosem, de most el akartam tenni pár könyvet. Nem volt üres. Találtam többek között egy rakat kulcsot a lakás összes belső ajtajához, ami iszonyúan hasznos, mert így majd magamra zárhatom a konyhaajtót kulccsal, amikor meztelenül főzök vagy nem tudom... Aztán volt ott még két kártya, amikkel a kaput lehet nyitni, már ha épp működik. És találtam még egy papírt, amire mindenféle hasznos dolgokat írt fel valaki valamikor. Többek között egy internetelőfizetés adatait is.

Bevittem magammal, és megkértem Dórit, hogy hívja már fel a China Telecomot, hogy hátha ez valami használható dolog. Felhívta őket, aztán engem és mondta, hogy van egy jó híre meg egy rossz. A jó az volt, hogy van aktív internetelőfizetés a lakásban, bár csak 2 Mbites, a rossz az, hogy bár két hónapig nem használtam (naná, abból egy azzal telt, hogy vártam a beköltözésre), de azt ki kellene fizetni, és havi 158 yuanba kerül. Mondtam, nem baj, kifizetem, csak akkor működjön. Ja, és mivel augusztus van, csak a júliusit lehet kifizetni, azt viszont muszáj, mert ha azt nem rendezem, akkor végleg kikötik. Mekkora király vagyok már, hogy pont augusztus 31-én találtam meg a papírt?! :)

Dóri nézte, lehet neten fizetni, de annyira nyakatekert módon, hogy ő sem értette, pedig ő ugye tud kínaiul. Akkor mondom, kifizetem személyesen, hol a legközelebbi. Na hát nincs is olyan messze. Nosza, felpattantam a bringára és elmentem kifizetni. Nagy nehezen megtaláltam, és beestem az ajtón, ahol közölte a kissrác, hogy náluk most lehalt a rendszer, úgyhogy bármit is szeretnék, azzal ők momentán nem tudnak mit kezdeni, és azt sem tudja, hogy mikor fognak tudni, talán fáradjak el egy másik kirendeltségbe. Jó fej... 5-ig kellene befizetni, és fél 4 van, én meg azt sem tudom, hogy hol van másik kirendeltségük.

Miután leküzdöttem a kényszert, hogy elsírjam magam, felhívtam Dórit, aki ugyan már otthon volt, de szerencsére rendes lány, és segít munkaidőn kívül is, úgyhogy miután hosszan beszélt velük telefonon, végül is be tudta fizetni helyettem neten keresztül. Majd hétfőn megadom neki.

Ebben a pillanatban egy dolog hiányzott az interneteléréshez: hálózati kábel.

Elhatároztam, hogy akkor most elmegyek a Bainaohui (angolul csak Buy Now) nevezetű helyre, ami lényegében egy számtech és elektronikai piac, és veszek egy wifi routert is, hogy akkor már hadd lássa a netet minden kütyüm. Felhívtam a benti ügyeletest, hogy ugyan kapcsolja már be a riasztót a szobámban, mert mégsem fogok visszamenni. Apropó, nem kell esetleg valami a bótból? Kért egy 8 GB-os micro-SD kártyát. OK, veszek. Azt mondta, hogy 80-nál többet ne adjak érte. OK, mondom, és elbringáztam a helyre. Vettem egy fasza kis zsebroutert meg egy 16 GB-os micro-SD kártyát, szigorúan 80-ért, aztán hazatekertem, hogy akkor összerakjam az egészet. Itthon kibontottam a routert és akkor jött a felismerés.

Az egyik kollégám családja itt van látogatóban, és mikor mondták, hogy a Nagy Fal is a tervek között szerepel (mert persze hogy a fenébe ne szerepelne!), akkor kértem, hogy szóljanak, mikor mennek, mert én is szívesen csatlakoznék. Szóltak. Csatlakoztam. De ennél azért jobban is kifejtem. :)

Badalingba mentünk, de nem a szokásos helyre, ahová mindenki megy, hanem egy másik részéhez, ahol még én sem jártam korábban. Igaz, mikor odaértünk tök olyan érzés volt, mintha oda is mindenki menne.

Reggel 9-kor indultunk, és délre már oda is értünk, pedig nincs messze, csak hát ilyen a tömegközlekedés.

Kezdetnek metróztunk. Először a 10-es, aztán a 13-as vonalon. Utóbbi nem nagyon megy a föld alatt, úgyhogy a hosszú úton volt kilátás, bár eléggé korlátozott, mert annyira párás idő volt, hogy nagyon. A képeken kicsit javítottam, hogy jobban láthatóak legyenek, de azért így is bőven látszik a pára.

A 13-asról leszállva két lehetőségünk volt. Vagy jön a 68-as busz vagy nem. De ha nem, akkor egy darabon az 58-as is jó, csak figyelni kell, hogy az ember még olyan megállóban szálljon le, ami közös a 68-assal. Hogy miért jó akkor az 58-assal menni, ha úgyis le kell szállni? Egyrész nem kellett abban a rohadt fülledt időjárásban várakozni a megfelelő buszra egy olyan megállóban, ahol ki sincs írva semmi, mert gyakorlatilag az úttest kivételével az egész utcát felbontották, másrész pedig ahol mi átszálltunk, van bolt, ahol lehet hideg frissítőket venni, és ott tényleg sokkal jobb is volt az idő. Azt már csak súgva árulom el, hogy visszafelé is leszálltunk ugyanott, mert a kollégám korábban már talált ott egy jó kis éttermet. ;)

Nos a 68-assal gyakorlatilag a végállomásig mentünk, és ott ezt láttuk:

Van persze jegyiroda is, az az alacsony, piros szegélyű tetővel:

Mivel idősebbek is jöttek velünk, úgy döntöttünk, hogy szétválik a csapat. A nyugdíjasok beülnek egy lenti kávézóba, mi meg felmászunk az első magasan lévő bástyáig. A képen az azt megelőző bástya látszik ott a távolban. :) Nem kevés ember próbált fel- és lemászni.

Hol keskenyebb, hol szélesebb, de arra gondosan ügyeltek az építők, hogy két, legalább közel egyforma magasságú lépcsőfok soha ne kerüljön egymás mellé. Legyen az egyik 9 cm, a következő 41, aztán 27, 39 majd 13 -- gondolták. De biztos van valami tök egyszerű képlet, amivel leírható az egész, csak az embernek mászás közben az tölti ki a gondolatait egy idő után, hogy keménynek kell lenni, és a következő két lépcsőfokot még megmászni. De persze a jutalom újabb és újabb lépcsőfokok formájában manifesztálódik.

Azért vagy 20 perc folyamatos lépcsőmászás meg emberkerülés után az ember jóleső érzéssel lép be a kitűzött cél, a bástya kapuján, és mélyen belélegzi azt a tömény húgyszagot, ami odabent fogadja. Az ablakhoz lép, hogy ott majd jó lesz a kilátás, ami így is van, de még mindig kevés az oxigén. Ekkor felfedezi, hogy újabb 20 lépcsőt megmászva a bástya közepén fel tud menni a tetejére, ahol szerencsére már tiszta a levegő.

És amikor az ember a csúcson van, óhatatlanul visszatekint eddigi pályafutására.

Igen, valahonnan onnan lentről jöttem, bár a jobb felső sarokban lévő bástya után már nem látszik az út. Látszik viszont a bástya mellett balra egy sor színes napernyő. Na az az a vendéglátóipari egység, ahol az idősebbek megpihentek, amíg mi felmásztunk.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy innen már nincs tovább. Van, csak már nem mentünk messzebbre, mert nem akartuk nagyon megváratni a hátramaradtakat. Én eleve egy jó 15-20 percet vártam fent a két fiúra, akik végig feljöttek.

Arra van a tovább...

Persze, ha már fent vagy, és tök sokat kell várnod, akkor nekiállsz fotótémákat keresni. Én most kettőt teszek ide.

Nehéz lenne a szakítás annak a párnak, amelyik ezt a lakatot itt hagyta. :)

Azért lefelé menet is akadt érdekesség. Elemezzétek!

Végül megpihentünk a kávézóban. Én jutalomból kaptam egy jégkrémet, aztán egy liter víz elfogyasztása után már útra késznek éreztem magam. A lányoknak, akik nem jöttek ugyan fel addig, amíg mi, de egy darabon elég jól bírták állítólag, a fiúk csináltattak emlékbilétát. Ilyen fém izé, amibe belegravírozzák a nevedet, meg a dátumot, és rá van írva, hogy "Megmásztam a Nagy Falat", de persze angolul, meg rajta van maga a Fal.

Miután a többiek is hidratálták magukat néhány doboz sörrel, elindultunk haza- és az étterem felé.

Zárásul hadd tegyek még ide egy képet, csak mert tanulságos. :) Fromrome városában már 1905 óta készítenek espressot és capuccinot.