Az egyik kollégám családja itt van látogatóban, és mikor mondták, hogy a Nagy Fal is a tervek között szerepel (mert persze hogy a fenébe ne szerepelne!), akkor kértem, hogy szóljanak, mikor mennek, mert én is szívesen csatlakoznék. Szóltak. Csatlakoztam. De ennél azért jobban is kifejtem. :)

Badalingba mentünk, de nem a szokásos helyre, ahová mindenki megy, hanem egy másik részéhez, ahol még én sem jártam korábban. Igaz, mikor odaértünk tök olyan érzés volt, mintha oda is mindenki menne.

Reggel 9-kor indultunk, és délre már oda is értünk, pedig nincs messze, csak hát ilyen a tömegközlekedés.

Kezdetnek metróztunk. Először a 10-es, aztán a 13-as vonalon. Utóbbi nem nagyon megy a föld alatt, úgyhogy a hosszú úton volt kilátás, bár eléggé korlátozott, mert annyira párás idő volt, hogy nagyon. A képeken kicsit javítottam, hogy jobban láthatóak legyenek, de azért így is bőven látszik a pára.

A 13-asról leszállva két lehetőségünk volt. Vagy jön a 68-as busz vagy nem. De ha nem, akkor egy darabon az 58-as is jó, csak figyelni kell, hogy az ember még olyan megállóban szálljon le, ami közös a 68-assal. Hogy miért jó akkor az 58-assal menni, ha úgyis le kell szállni? Egyrész nem kellett abban a rohadt fülledt időjárásban várakozni a megfelelő buszra egy olyan megállóban, ahol ki sincs írva semmi, mert gyakorlatilag az úttest kivételével az egész utcát felbontották, másrész pedig ahol mi átszálltunk, van bolt, ahol lehet hideg frissítőket venni, és ott tényleg sokkal jobb is volt az idő. Azt már csak súgva árulom el, hogy visszafelé is leszálltunk ugyanott, mert a kollégám korábban már talált ott egy jó kis éttermet. ;)

Nos a 68-assal gyakorlatilag a végállomásig mentünk, és ott ezt láttuk:

Van persze jegyiroda is, az az alacsony, piros szegélyű tetővel:

Mivel idősebbek is jöttek velünk, úgy döntöttünk, hogy szétválik a csapat. A nyugdíjasok beülnek egy lenti kávézóba, mi meg felmászunk az első magasan lévő bástyáig. A képen az azt megelőző bástya látszik ott a távolban. :) Nem kevés ember próbált fel- és lemászni.

Hol keskenyebb, hol szélesebb, de arra gondosan ügyeltek az építők, hogy két, legalább közel egyforma magasságú lépcsőfok soha ne kerüljön egymás mellé. Legyen az egyik 9 cm, a következő 41, aztán 27, 39 majd 13 -- gondolták. De biztos van valami tök egyszerű képlet, amivel leírható az egész, csak az embernek mászás közben az tölti ki a gondolatait egy idő után, hogy keménynek kell lenni, és a következő két lépcsőfokot még megmászni. De persze a jutalom újabb és újabb lépcsőfokok formájában manifesztálódik.

Azért vagy 20 perc folyamatos lépcsőmászás meg emberkerülés után az ember jóleső érzéssel lép be a kitűzött cél, a bástya kapuján, és mélyen belélegzi azt a tömény húgyszagot, ami odabent fogadja. Az ablakhoz lép, hogy ott majd jó lesz a kilátás, ami így is van, de még mindig kevés az oxigén. Ekkor felfedezi, hogy újabb 20 lépcsőt megmászva a bástya közepén fel tud menni a tetejére, ahol szerencsére már tiszta a levegő.

És amikor az ember a csúcson van, óhatatlanul visszatekint eddigi pályafutására.

Igen, valahonnan onnan lentről jöttem, bár a jobb felső sarokban lévő bástya után már nem látszik az út. Látszik viszont a bástya mellett balra egy sor színes napernyő. Na az az a vendéglátóipari egység, ahol az idősebbek megpihentek, amíg mi felmásztunk.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy innen már nincs tovább. Van, csak már nem mentünk messzebbre, mert nem akartuk nagyon megváratni a hátramaradtakat. Én eleve egy jó 15-20 percet vártam fent a két fiúra, akik végig feljöttek.

Arra van a tovább...

Persze, ha már fent vagy, és tök sokat kell várnod, akkor nekiállsz fotótémákat keresni. Én most kettőt teszek ide.

Nehéz lenne a szakítás annak a párnak, amelyik ezt a lakatot itt hagyta. :)

Azért lefelé menet is akadt érdekesség. Elemezzétek!

Végül megpihentünk a kávézóban. Én jutalomból kaptam egy jégkrémet, aztán egy liter víz elfogyasztása után már útra késznek éreztem magam. A lányoknak, akik nem jöttek ugyan fel addig, amíg mi, de egy darabon elég jól bírták állítólag, a fiúk csináltattak emlékbilétát. Ilyen fém izé, amibe belegravírozzák a nevedet, meg a dátumot, és rá van írva, hogy "Megmásztam a Nagy Falat", de persze angolul, meg rajta van maga a Fal.

Miután a többiek is hidratálták magukat néhány doboz sörrel, elindultunk haza- és az étterem felé.

Zárásul hadd tegyek még ide egy képet, csak mert tanulságos. :) Fromrome városában már 1905 óta készítenek espressot és capuccinot.